Blog

A szlovákiai magyar politika válságáról

Kudarcérzet, térvesztés és kiszolgáltatottság – néhány azon élmények közül, amelyek évek óta meghatározzák a szlovákiai magyarok mindennapjait. A nyilvánvaló romlást egyre mélyülő közéleti apátia kíséri. Tokár Géza nemrégiben a márciusi parlamenti választások nyomán végbemenő kollektív elnémulásról és kiüresedésről értekezett. Figyelemreméltó cikkében meggyőzően érvelt a mellett, hogy legfőbb ideje újrakezdenünk közösségi problémáink diagnosztizálását, hogy aztán a megoldási javaslatokról is beszélhessünk.

Az alkalmat megragadva a következőkben megkísérlem tágabb összefüggéseiben megragadni politikai képviseletünk zavarainak okait. Vizsgálódásom során nem kívánok foglalkozni a hatalom körüli játszmákkal és a régiek köldöknéző vitájával, nevezetesen azzal a kérdéssel, hogy személy szerint kik viselnek felelősséget a hanyatlásért. Úgy vélem ugyanis, legfőbb ideje leszámolnunk azzal a káros szokásunkkal, amely egyik vagy másik oldal hibáiban véli felfedezni a rendellenességek kizárólagos forrását. A probléma ennél jóval összetettebb, az egytényezős magyarazátok bajosan lehetnek segítségünkre. Aki szerint a Híd kormányzati pozíciója vagy az MKP parlamentbe jutása, esetleg a két párt egységbe tömörülése minden problémát megoldhat, az nem érzi a válság mélységét.

A krízis lényege abban áll, hogy nincsenek kiforrott válaszaink közösségünk sorskérdéseire (szülőföldön való megmaradás kultúránk és identitásunk megtartásával, párhuzamos társadalomépítés, leszakadó régiók felzárkóztatása és versenyképesség növelése, romák integrációja). A  magyar ügyeket egyre inkább egyfajta szimbolikus beszédmód uralja, miközben fájóan hiányoznak a számonkérhető szakpolitikák. Érdekképviseletünk állagőrzésre rendezkedett be. Számos kisebb kör kezdeményezése mutat pozitív példát, jelöli ki a kitörési lehetőségeket, de megfelelő források híjján hatásuk korlátozott, rendszerszinten pedig minimális.

Hogy közösségünk komoly bajba került, abban szerepe van a nemzetiesítő szlovák államnak, de a kiúttalanságot továbbörökítő magyar elitnek is. Márciusban az interetnikus Híd 6,5 százalékos választási eredménnyel lépett kormányzati pozícióba, a Sieť felbomlásával jelenleg a parlamenti mandátumok 10 százalékát birtokolja. Ebben a helyzetben a közbeszédnek elvileg a kihasználandó esélyekről kellene szólnia. De a Híd kormányra kerülése (és annak módja) kevésbé lelkesedést, sokkal inkább kételyeket idézett elő.  Az elmúlt években ugyanis mind szélesebb körben vált nyilvánvalóvá, hogy a párt elfogadja a kisebbségek alárendelt pozícióban tartását és nem tekinti céljának a nemzetállam lebontását. A szlovák féllel kötött politikai alkuk döntően a pozíció- és forráselosztás elõnyeit kihasználó klientúraépítésról szólnak. Amennyiben a magyar ügyek mégis napirendre kerülnek, a párt tagjai a feszültségek mérséklését és a kármentést tekintik feladatuknak, a nagy ívű elképzelések és jövőbe mutató vállalkozások távol állnak tőlük.

Számtalanszor hallottuk a párt vezetőitől, hogy a felelős érdekképviseletnek a realitások talaján kell maradni, érdemi előrelépésekhez 76 képviselő támogatása szükségeltetik. Az éremnek azonban két oldala van. Ha a kisebbségeket támogató jogi környezet kialakításánák ma nincs is perspektívája, mi lesz a társadalom-, intézmény- és közösségépítéssel? Hol vannak azok a helyzetfelmérések, amelyek alapján általános stratégia volna megfogalmazható a szlovákiai magyar társadalom vonatkozásában? Hol maradnak azok a közpolitikák, amelyek a magyarlakta térségek gazdasági, kulturális, nyelvi és oktatási rehabilitációját célozzák? Mindezekhez nem törvénymódosításokra, hanem kormányzati forrásokra és akaratra lenne szükség. Utóbbi pedig pusztán akkor kerülhet előtérbe, ha a politikai verseny logikája kikényszeríti azt (lásd vasúti kétnyelvűség, kisiskolák kérdése). Nem “árulásról” van itt szó, hanem arról, hogy a hidas elit által ismert gondolkodási keret és eszközrendszer ennyire elég. Tagjainak nincs nemzetközi horizontja, az európai kisebbségpolitikai megoldások által nem inspirálódnak, mert nem is ismerik azokat (beszédes, hogy a párt nyolc magyar parlamenti képviselőjéből mindössze egyetlen egy beszél angolul). Márpedig a közjó szolgálata bajosan képzelhető el olyan vezetők által, akik egyszerre vannak híjján az ahhoz szükséges küldetéstudatnak és kompetenciáknak.

A paletta másik oldalán a Magyar Közösség Pártja vezetőit és tisztségviselőit kétségkívül jellemzi egyfajta kötelességérzet a magyarság ügye iránt. A bajok gyökerei egészen másutt keresendők. Mint 2010 óta folyamatosan, az MKP újabb választási kudarca után ismét a közelebbről meg nem határozott “megújulás” válik jelszóvá. A párt vezetőinek azonban érdemes tudatosítaniuk, hogy a homlokzat újravakolásánál ezúttal többre lesz szükség. Ha a sokadik megújulási kísérlet ugyanolyan deficites módon zajlik le, mint az előzőek, akkor a politikai erőtér átrendezéséről alkotott elképzelések aligha bizonyulnak többnek légvárépítésnél. A megújulás legfőbb akadálya abban áll, hogy a párt ma nem kínál azonosulási lehetőséget azoknak a tehetséges fiataloknak, akiknek közügyek iránt érdeklődő tagjai is inkább választják a piaci érvényesülést, semmint a megalvadt struktúrákon belüli szerepvállalást. Sőt, az utóbbi évek egyik legjellemzőbb vonása volt, hogy a hozzáértés és felkészültség helyett a feltétlen lojalitás vált a párton belüli karrier feltételévé. A fegyelem és összezárás kétségkívül fontos értékek egy politikai tábor szervezettsége szempontjából, de nem válhatnak kizárólagos feltételekké.

A szürkeállomány-koncentrációtól való félelem, és nem a szakértők krónikus hiánya akadályozta eddig egy pártközeli think tank létesítését is. Kevés szó esik a szellemi tőke fejlesztésének szükségességéről, de meggyőződésem, hogy a kommunikáció frissítése és a túlzott decentralizációt kiegyensúlyozó szervezeti reform mellett érdemes lenne ebbe az irányba csoportosítani a rendelkezésre álló erőforrásokat. Új ötletekre és közpolitikai programokra van szükség, nem csak a választók meggyőzése és kormányképesség növelése érdekében, de azért is, hogy a párt hatékonyan tudja szolgálni a szlovákiai magyar közösség ügyét.

Az érdemi munkát és a realitásokkal való számot vetést nem pótolhatja az az ellenségkeresés, ami hovatovább a legerősebb ideológiai kötőanyagként szolgál a tábor számára. E narratívák szerint a sötét oldal legfőbb eszköze a szlovákiai magyar média, ami az elszlovákosodástól kezdve az MKP választási kudarcáig minden felmerülő problémáért felelősséget visel. Az értelmezés abszurditása nyilvánvaló. Valójában a felvidéki sajtó problémája nem az, hogy olyan destruktív erők kezében lenne, akik a magyarság lelki erejének megtörésére esküdtek össze. Médiaviszonyaink fogyatékosságai inkább egyes témák tabusításában és a szekértábor-személetmódban ragadhatók meg. A magyar nyelvű sajtó döntő mértékének célja – pártos kötődésektől függetlenül – ugyanis nem az összefüggések feltárása és a közgondolkodás serkentése, hanem az indoktrináció, vagyis a politikai táborok előítéleteinek megerősítése. A helyzetet csak tovább súlyosbítja a Híd érzékelhetően túlzott befolyása a nyomtatott napilapban és egyéb sajtótermékekben. Amikor a közéleti viták elsekélyesedéséről beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a sajtó kiszolgáltatottságát sem.

A feladat ma nem kisebb, mint a válságból történő kilábalás. Az új generációnak immár képesnek kell lennie az önreflexióra és a másoktól való tanulásra. Legyen bármilyen nehéz is, el kell vetnünk a bajainkért mindig másokat hibáztató szemléletmódot, és mindenkor keresünk kell a kihasználandó esélyeket. Ha közösségünknek van még reménye a szülőföldön való megmaradásra, akkor az minden bizonnyal nem az eddigiekben járt utakon fog kibontakozni.

Kovács Balázs

Név (kötelező)

2016.11.15 09:31

Szerintem le kellene szállnunk a “magas lóról”…! Eddig sem volt rá semmi ok ! Réges-régi “divat” a felvidéki magyarság körében, – ha van még itteni magyarság, – hogy “magasról üzengetnek az okoskodók” a lenézett többieknek … Évtizedek óta, – és most már évről évre egyre erőtlenebb a felvidéki magyarság összetartása, szinte napról napra élettelenebb a magyar tettrekészség… Eközben – persze – a tűzhöz mindig közelebbre tolakodók gondtalanul, és sokszor érdemtelenül élvezik a Magyarországról érkező anyagi előnyöket, a kitüntetésekkel járó erkölcsi elismeréseket …Meg kellene hallgatni, sőt, anyagilag kellene segíteni, és erkölcsileg is el kellene ismerni az ÉVTIZEDEK / ÓTA / tehetséggel, ÖNFELÁLDOZÓN tevékenykedők munkáját ! Ilyen, és ehhez hasonló KIEMELTEN / JÓ / PÉLDÁK adhatnának újabb erőt az eddig szélmalomharcot vívóknak, és biztathatnák a többieket is hasonló feladat-vállalásra …! Enélkül – szerintem – nem érhetünk el olyan gyors változást, amilyenre most, – a 24. óra után – már nagyon-nagyon nagy szükség lenne !

Be kell jelentkezni a hozzászóláshoz.