Blog

A belgák hova álljanak?

Milyen válaszok adhatók a pontatlanul feltett kérdésekre? Reflexiók Tokár Géza „Elhallgatott kérdéseink, nem létező válaszaink” c. írására.

Tokár Géza vitaindítóként publikált cikkének fő gondolata – ha jól értettem az írás belső logikáját – azt a problémát érinti, amely egyáltalán nem új keletű, hanem a rendszerváltás utáni euforikus hangulat lecsengése, és a szlovákiai magyar pártstruktúra kialakulása után jelent meg. Ezt a problémakört teljes egészében itt nem érinthetjük, de ha a szerző gondolatmenetét vesszük kiindulópontnak, akkor a következőkre redukálhatjuk: a pártpolitika kisajátította magának a közbeszédet, semmibe veszi a független értelmiségi véleményt, és ezzel összefüggésben az ideologizálás lila ködébe takarva lehetetlenné teszi a valós problémák megnevezését, és azok gyökereinek feltárását. Véleményem szerint Tokár Géza többékevésbé számol az utóbbi két kérdéssel, de ő maga is beleesett abba csapdába, hogy az „elhallgatott kérdéseket” szinte egy az egyben a politikum szemszögéből azonosítja be. Ugyanakkor – értelmiségitől nem várt módon – nem ügyel megfogalmazásainak fogalmi pontosságára, és ezért komoly és tiszteletreméltó szándéka sajnos „a pokolba vezető utat kövezi ki” (G. B. Shaw). Ezekre a kérdésekre ugyanis nem adható érdemi válasz, csak a rossz értelemben vett „közírói” pongyola stilizálásban megjelenő, se hús, se hal kváziválaszok. Vegyük sorra, melyek azok a fogalmi jellegű problémák, amelyek a felvetések logikai konzisztenciáját megbontják, és a szoros olvasásban arra a következtetésre késztetnek bennünket, hogy a szerző kritikátlanul átvette a politikai „közbeszéd” szóhasználatát valamint tematizálásmódját, és belőlük próbál kifejteni valamilyen értelmes célkitűzést.

A „közösség”

Lehet, hogy sok embert fogok megbotránkoztatni az első kérdésemmel, de ezt már egyszer az MKP egy fontos tagjának is leírtam, amikor – kész csoda! – véleményt kért tőlem a párt programjával kapcsolatban. A kérdésemre és dilemmámra akkor sem, azóta sem érkezett érdemi válasz, hacsak nem veszem annak azt, hogy a véleményemet semmibe vették. Amire persze egy pártnak teljes és legitim joga van. De az én dilemmám akkor is megmaradt: mit jelent az a kifejezés, hogy „szlovákiai magyar közösség”? A logikában a fogalmak értelmét azok a jegyek adják, amelyeknek a segítségével az általa jelölt dolgokat azonosíthatjuk. A jelölt dolgok összessége adja aztán a fogalom referenciáját, vagy más szóval a terjedelmét. A probléma itt abban rejlik, hogy egyrészt bizonyíthatatlan az, hogy a szlovákiai magyarság közösség-e, vagy sem, másrészt pedig az, hogy a fogalom terjedelmével egyáltalán nem vagyunk tisztában. Vagyis az adott kifejezés ugyan részben értelmes, de terjedelem, azaz referencia nélküli. Akárcsak a kentaur fogalma a lóéval szemben. Ezt a dilemmát Tokár úgy próbálja megkerülni, hogy egyrészt beszél az MKP-ról, másrészt a Hídról, feltételezve – gondolom én – hogy két közösség létezik a szlovákiai magyarságon belül. Sőt, ezt a dichotómiát ő tovább is viszi, és megemlíti „az MKP-párti értelmiséget”, valamint „a Hídhoz közelebb álló gondolkodókat”. Feltételezve, hogy létezik a végletesen leegyszerűsített és kizáró jellegű megosztás: „az egyik oldalon van az öntudatos, nemzetiségére büszke magyar közösség”, a másik oldalon pedig – mi is? Mert ezt Tokár már nem mondja ki. De sugallja: a másik oldal nem öntudatos és nemzetiségére nem büszke. Ami enyhén szólva badarság, egyértelműen fogalmazva pedig politológushoz nem méltó sugalmazás. No és nincs is semmi igazságtartalma. Nem beszélve arról, hogy igazságtalan, sértő és kirekesztő azokkal szemben, akik szlovákiai magyarként nem MKP-szimpatizánsok.
Ezzel összefüggésben a kérdésem az: ha nem tudjuk, milyen vagy melyik közösségről beszélünk, akkor hogyan követelhetünk közgondolkodást és közbeszédet?

„Elit” és „értelmiségi”

Az írás másik tisztázatlan mozzanata az értelmiség mibenlétének és funkcióinak a meghatározása. Tokár egyrészt egybemossa az „elit” és az „értelmiségi” fogalmát, ami eléggé nagy baki, másrészt az értelmiségi társadalmi funkcióit leredukálja a közbeszédben való részvételre. Egyszerűbben szólva: a nemzet szolgálatára, miközben a szolgálatot valamiféle politikai küldetésként fogja fel. Ennek a kérdésnek is több vonzata van. Az egyik az, amelyikről már közvetlenül a rendszerváltás után is írtam, és amelyet a kisebbségi értelmiség csapdahelyzeteként definiáltam. Kisebbségben az értelmiségiek csekélyebb száma és a megfelelő intézmények hiányossága az értelmiségi lét multifunkcionalitásához vezetett, másrészt pedig nagyon mélyen belénk gyökerezett az értelmiséginek népe lelkiismereteként való felfogása. Ilyenkor aztán ránk telepszik az intellektuális átlátásnak morális küldetésként felfogott összekapcsolása a pragmatikus feladatokkal. Viszont ezek a pragmatikus feladatok nem saját tevékenységünkből fakadnak, hanem a politikum oktrojálja rá őket a társadalomra. Miközben a politikus mossa a kezét, a „közíró” azon jajong, hogy az értelmiségit nem érdeklik a „közösség” problémái, a választópolgár pedig tesz az egészre, és saját jól felfogott érdekei alapján választ. Aki nem látja ezt a csapdát, vagy pedig prófétai küldetésnek tekinti saját értelmiségi létét, az valószínűleg vagy „MKP-párti értelmiségi”, vagy pedig a „Hídhoz közelebb álló gondolkodó”. No de mi lesz a „belgákkal”, vagyis azokkal az értelmiségiekkel, akik elutasítják, hogy a politika határozza meg cselekvésük tárgyát, és saját szakmájuk vagy tudásterületük szempontjából szemlélik a valóságot? Azok talán nem szolgálják a feltételezett nemzeti közösség érdekeit? Jó lenne, ha végre elhagynánk a már csaknem két évszázaddal korábbi, reformkor generálta értelmiségfelfogást, és megadnánk ennek a társadalmi rétegnek az őt megillető helyet a „nemzeti közösségen” belül is. Mert biztosan több – igaz, hogy nem közvetlen, de annál többet érő – hasznot hoznak ennek a közösségnek, mint narcisztikus és a nemzeti közösség sorsa felett lamentáló politikusaink és ideológusaik.

„Elhomályosító kérdések”

Végezetül: érteni vélem, hogy a Kerekasztal számára fontosak azok az „elhallgatott kérdések”, amelyekkel a tervek szerint az éves konferencián foglalkozni fognak az érintettek. De ezek, ebben a formában inkább „elhomályosító kérdések”. Teljes mértékben egyetértek Tokár Gézával abban, hogy ha bizonyos kérdéseket nem teszünk fel, azok előbb vagy utóbb „válaszokká” válnak, és akkor már valóban csak sodródni fogunk. És az „elhallgatott kérdéseket” nemcsak hermeneutikai problémákként, hanem kemény politikai és hatalmi érdekek mentén kialakult problémákként is látnunk kell. Ehhez azonban több gondolkodói függetlenség, precíz elemzés és bátor szókimondás is szükségeltetik. Nem kevésbé pedig az, hogy a Kerekasztal kissé közelítsen eredeti névadójához, a legendabeli Artúr király kerekasztalához, amelynél egyenrangú és egyenlő súlyú egyének ültek.

MÉSZÁROS ANDRÁS

(megjelent az Új Szóban, 2016.09.29)